Róma 1998 - O Globo

Írta: YGergely


Napozás a Ponte Sistón. Ha épp nem tudunk fotózni, marad a Flaubert-módszer: mindent görcsös pontossággal megfigyelni. A Ponte Sisito például 105 méter hosszú, plusz 5-5 méter feljáró. Kétszer hat lámpaoszlop, lemérem, 16 méterenként. A hídra pontosan 15 órakor süt merőlegesen szemből a nap. A hídkorlát rácsozata 3 méterenként tagolódik. Pontosabban: a hídnak kőkorlátja van. De mivel javítják, restaurálják, félig le is bontották, fém védőkorlátot helyeztek el melléje (eléje?). Gyakran a fényképet sem érti az ember. A IV. Sixtus-t így írták (vésték) a hídfő falára: SIXTUS IIII. És nem így: IV. Három év múlva, a nagyszabású restaurálás után a dolog tovább módosul: SYXTUS IIII. Most jobban értek valamit?

Napozok a híd közepén ülve, újságot olvasok: egy marseilles-i halász kihalászta Saint-Exupéry karóráját és a gépe roncsdarabját.

A Lungotevere Tebaldin, a rakparton, a platán fasor alatt sétálva épp letépnék egy nagy falevelet, amikor egy elegáns autóból kiszól valaki: „Nem tudja, hogy jutok a Termini pályaudvarra?” Több nyelven kérdezget, franciául beszélünk, előbb azt hiszi, francia vagyok, aztán románnak néz. Ő most megy haza egy nagy ruhakiállítás után, mondja. Nyakkendőjét mutatja, ingét gombolja. A Fellini Csalókja óta klasszikus szélhámos-trükk ez, a ruhakiállításról megmaradt anyaggal, amit most fillérekért adna, mert sürgősen haza kell utaznia. Sebesen távozom, és hátranézve látom, némileg meghökken.

Jobban tetszett, amikor egyszer a másik parton egy padovai rendszámú teherautó sofőrje kérdezte tőlem, erre van a börtön bejárata? Carcere Giudiziario – így jelöli nagy Róma-térképem. A börtön ott volt, kétszáz méterre, de én tétován intettem, lassan tovább mentem, majd a börtönhöz érve visszafordulva láttam: a sofőr még mindig ott áll a kocsija mellett, és várakozva néz utánam. Nem tudhatta, olasz vagyok-e, aki nem válaszol, vagy, aki épp előrement, hogy mutassa az utat. Vagy ellenkezőleg, külföldi vagyok, aki nem tud semmit. Akárhogy is, az egész teherautó-jelenet sokkal érdekesebb volt, „nyitottabb”, az elhallgatott tévedések és fél-tudások lappangó humorral átitatott kis játéka. Ez a szélhámos-ügy unalmasan, nyúlósan lehangoló.

Végig megyek a Via Giulián. Templomok, barokk paloták, de mind bezárva. Tán érdekesebb, hogy felfedezek egy normális gimnáziumot, melybe normális és nem műemlék-gimnazisták járnak. Jó lett volna, ha ’56 után engem is ide íratnak be. Mi történt volna velem kamasz koromban itt, Rómában?

Átmegyek az Angyalvárhoz, a Teverén vadkacsák, sirályok és egy kormorán. A folyóról agyagsárga olajzöld színe miatt azt hittem, nem élhet benne semmiféle élőlény. Vígan élnek, s itt talán a vadkacsák miatt nincs szúnyog, felfalják a szúnyoglárvákat. A Prati elegáns negyedében az egyik sarkon fehérlik a hatalmas evangélikus templom, Chiesa Valdensa. Mercato di Rienzo: fedett nagy piac: banán, narancs, kövér koldusnő. Szupermarketre bukkanok: mit vegyek, semmit, szappant veszek: Marsiglia. Sapone Provenzale. All’olio di Oliva.

A 70-es busszal vissza (a buszjáratok megtanulhatatlanok, a megállók jelzései szintén). Navona: a spanyol könyvesbolt és a Garcia Lorca-kiállítás zárva. „Brazil fauna és flóra”: a brazil követségen fotókiállítás, leülök az egyetlen székre, teremőrnek néznek. Hamar megszokom, bólintok. A folyosó másik végén olvasóterem, brazil napilapok. O Globo – jól hangzik.

A Trastevere elég üres. Az esti sötét miatt eltévedek. A kanyarodó mellékutcákon mindig jobbra indulok. Azok előbb jobbra lejtenek, helyes irányt mímelve (a folyó felé mindig lejt) aztán balra térnek és emelkednek. A módszer természetesen épp fordított: balra emelkedő mellékutcákon kell elindulni, melyek nemsokára jobbra kezdenek lejteni, és ott a Piazza Trilussa meg a Ponta Sisto.

Séta Rómában - YGergellyel

Írta: Inkabringa


"Minden út Rómába vezet." Arról nem is beszélve, hogy Rómában micsoda útvonalak vannak. YGergely ezt igazán tudja, mert szinte minden zugában járt már. Neki ez a város második otthona: nem egyszerűen járt már Rómában, neki Rómája van.

"Micsoda útjaim"....

Sétáljunk akkor a Ponte Sisto körül:

A Ponte Sisto egyik oldalán itt sétálhatunk:

Ha pedig átsétálunk a Ponte Sisto másik oldalára, itt találjuk magunkat:

Róma, Ponte Sisto

Írta: YGergely


Élt Rómában egy idős, szeretetre méltó professore, aki órákig beszélgetett velem, nagyrészt franciául, a lakásában. Akkor nemrég halt meg a felesége, ő pedig épp betegségből gyógyult fel. Kicsit unatkozhatott egyedül maradva a szép nagy lakásban. Nevét ismertem csak addig: sok cikket írt, és könyvet Felliniről, Rosselliniről. Utóbbival az ötvenes években közösen vezette a híres Centro Sperimentalét (fordítsuk csúf egyszerűsítéssel Filmfőiskolának?).

            Olasz professzorok közül, ha nem szakterületük, ma már csak a hetven éven felüliek beszélnek franciául. Mario Verdone professzor 2003 júniusában nyolcvanhat éves volt, és mivel legtöbb franciául tudó ismerőse már nem élt, látható örömmel tért át erre a nyelvre.

          Nagy nyár volt, az ablakok a Teverére és a Tevere platánsorára nyíltak, majdnem szemben a Ponte Sistóval. 

Mosolygós, megnyerő, kedves idős embert kell elképzelnünk. Egy mosolygósan öreg Fellinit, egész kis, enyhe Alberto Sordi beütéssel. Sordi gyáva, siránkozó, gyakran gonosz embereket játszott, a pitiáner csaló volt legjobb szerepköre. 

Az idős Verdone sugárzóan jóindulatú benyomást keltett, biztosra veszem, hogy ilyen is volt. (Mondhatnám úgy is: „Verdone senior”, mert két filmes fia is van, egyikük ma Itália legnépszerűbb igényes vígjátékrendezője- és színésze, Carlo Verdone. De itt most csak róla, az apáról legyen szó.) Amikor észrevette, hogy nincs magnóm, nem jegyezgetek és egyáltalán nem interjút akarok készíteni, sőt, nem annyira a mai, hanem a tegnapi olasz film érdekel, még mosolygósabb lett. Először derűsen kidühöngte magát az akkor épp ügyeletes zseni ifjú siker-rendezőn, mozicsináló divat-emberkén, aztán nem is beszélt többé a maiakról, csak Felliniről és Rosselliniről meg Vittorio de Sicáról.  (Lányának férje De Sica egyik fia, népszerű, de nagyon közepes színész, a nagy Sica tehetsége nélkül, nekem küllemre is zsigerien ellenszenves nevető- és nevettetőgép.)

            Mario Verdone most dossziékat vett elő, az egyikből kéziratokat, leveleket. De nem találta, amit keresett. Hol van, hol van, mormolta. Leejtett valamit, enyhének ható szavakkal szitkozódott, „porca miseria”, vagy „accidenti!” De nem tudott sokáig dühös lenni. „Lajos Kassák” - mondta most váratlanul. Ez a név ott akkor kicsit meglepett. Még, ha Balázs Béla nevét mondta volna: „Béla Balázs”. Sok kép volt a szoba falán, és most derült ki, hogy az egyik közülük Kassák műve. Mutatta, bámultam. Nonfiguratív persze. Foto-kollázs, lehet, hogy bele is rajzolt. Szignálva volt, sőt a festő címet is festett rá: „Hommage à Fellini”... Ha nem álmodtam az egészet, és nem álmodtam, láttam. Verdone személyesen ismerte nemcsak Balázs Bélát, de Kassákot is, és 1966 őszére, '67 tavaszára egy római Kassák-kiállítást tervezett, ami nem Kassák betegsége miatt esett kútba. Búcsúzáskor a magyar futurizmusról írt cikkét is nekem adta, az Il Veltro (Agár) című folyóirat különszámát. „Csodaöreg” - gondoltam meghatottan a Ponte Sistón.

            Hazatérve elmentem az óbudai Kassák Múzeumba. Az igazgató rég nem látta Mario Verdonét, örült, hogy hírt hall róla. Átadtam az Agárt, ő pedig meghívott a múzeum következő kiállítás-megnyitójára. Később részt vettem a „Kassák Lajos és a film” című konferencián, ahol visszaidéztem az Angyalok földje című hatvanas évek eleji filmet és fogadtatását. Legalábbis szeretném most, ha így történt volna. Mert nem így történt, nem volt semmiféle "Kassák Lajos és a film" témájú konferencia. Viszont 1962-ben valóban volt egy elég viharos elő-premier az Egyetemi Színpadon.  

           „A virágnak agyara van”, és főleg az volt a virágnak 1962 őszén. Kassák eljött az Egyetemi Színpad-i vitára, én akkor láttam először, és talán utoljára.  Úgy éreztem, vitatkoznom kell, meg is tettem, bután és hepciáskodva. Mi, elsőévesek mindenesetre azért mentünk oda, hogy szidjuk a filmet, szidjuk a rendezőt, nekünk mindegy volt, bármelyik magyar filmet szidtunk volna. Pedig sok minden tetszett benne, főleg a Makláry Zoltán játszotta verklis, rekedt énekével. A regényt egyikünk sem olvasta, erről értesülve Kassák jól leszidott minket. A vita végén ugyanezt tette, komor volt, szigorú és könyörtelen. Ha nem tévedek, teljesen igaza volt.

            ... Mostanában néha elképzelem, hogy annakidején Verdone professzornak mégis sikerült megrendeznie a tervezett római Kassák-kiállítást, és 1966 őszén magam is ott vagyok a Piga Galériában a megnyitón. Az óbudai múzeum igazgatója és Mario Verdone mond nyitóbeszédet. Főhelyen az „Hommage à Fellini” című festmény... Kassákra gondolva bátrabban képzelődik az ember, mint amikor nem gondol rá. Élesen előugró, talán fele sem igaz, talán nagyon is igaz képzelődések. Mint ahogy az is képzelődés, hogy Összes versei és az Egy ember élete új kiadásban és nagy példányszámban jelenik meg, és hogy gyakran kiállítják a képeit.

            Mario Verdone professzor néhány éve halt meg, június végén, kilencvenkét éves korában. Nyáron, mint valamikor maga Kassák is. Nem tudom, mi lett a Fellini-kollázzsal.