Az otthonosság izgalma (Szimbiózis Napok - 2014. máj. 16-17.)

Írta: Inkabringa

Néhány hónapja tévéinterjúban egy vajdasági idős asszonyt századik születésnapján köszöntötték. Elmesélte, hogy számos katonai alakulat és politikai rezsim fosztotta már meg utolsó falatjától is, több ország állampolgára volt, miközben ő mind a száz évét ugyanannak a falunak ugyanabban az utcájában élte le.

Ahogy ilyenkor szokás, megkérdezték tőle, mit tanácsol a következő nemzedékeknek? A válasza egyértelmű volt: „Tanuljatok meg minél többet a világból.” Aztán a fejére mutatott: „Mert ami itt van, azt más soha nem veheti el tőletek.”

Az elmúlt ezredévekben bölcsek, tudósok is leírtak már hasonlót. Más kérdés, hogy néha olybá tűnik, materialitást bálványozó túlérett világunkban nem ez a fontos. A vajdasági néni mégis ugyanerre jutott száz évének tapasztalatával.

Hétvégén a Szimbiózis Napokon (mely sorrendben már a kilencedik volt) sokszor eszembe jutott ez a mondat.

A tanulás nagyon fontos az intézményi keretek között is. De a világra kíváncsiság, a tudásra nyitottság nem lehet lezárt fejezet az életünkben, ezt a mentalitást nem szabad elengedni. Olyan nincs, hogy én már eleget tudok.

A Szimbiózis Napok évről évre bizsergető élményt ad az odalátogatóknak. Kutatónak, érdeklődőnek, tudósnak és diáknak, felnőttnek és gyereknek egyaránt.

Az élmény primer valóságában értendő. Se csinnadratta, se sztárparádé, sem bódító és tudatmódosító szerek nem kellenek hozzá.

Akik odamennek, kíváncsiak másokra, egymásra, a világra. Ez már önmagában is bódító és feltétlenül tágítja és módosítja a tudatot. Továbbmegyek, addiktív is, mert aki egyszer ott járt, évről évre visszamegy.

Olyannyira, hogy akik az első Szimbiózis Napokon gyerekként hallgatták, rajzolták, játszották a népek meséit, most felcseperedve már lelkes önkéntesként segítették a szervezők munkáját.

Az egyik ok, ami üde színfolttá teszi ezt a rendezvényt, hogy bár vannak előadók meg hallgatók, de az ilyen helyzetekben szokásos alá- fölérendeltségnek nyoma sincs.

A hallgatóság kérdez, véleményt mond, időnként értékes információt ad hozzá az elhangzottakhoz, mert amellett, hogy kulturális antropológus, még közgazdász, informatikus, matematikus, egészségügyi meg sok minden egyéb végzettsége van, netán civil egyesületben tevékenykedik.

A Szimbiózis Napok varázsát, kötetlenségét és lazaságát épp ez adja meg: nem tekintélyelvű kinyilatkoztatások folynak, hanem pezsgő tapasztalatcserék.

A kulturális antropológusokról a legszellemesebben vitriolos megállapításokat maguk a kulturális antropológusok szokták mondani. Elég csak fellapozni a szakirodalmat. Afféle (ön)kritikus, (ön)ironikus, (ön)reflexív, empátiával áldott/vert társaság.

Sajátossága, hogy a saját kutatáson belüli és a tudománytörténeten átvonuló tévedéseket, bizonytalanságokat, félreértelmezéseket legalább olyan becsben tartja, mint a nagy felfedezéseket, világmeglátásokat, elméleti és gyakorlati horizontnyitásokat.

Csupáncsak azért, mert a kulturális antropológus önmagát helyezi a kutatott térbe. Minden bakugrásból, hasra esésből, hirtelen felfedezésből, váratlan megoldásból tanulhatnak a többiek.

Ennek számtalan példáját adták ezen a két eseménydús napon az előadók. A Fogasház színes falai között, egykorvolt napközis széken ülve vagy sokat látott fotelbe mélyedve, más-más megközelítésben magát a kutatás folyamatát is elemezték.

A Hagyomány és emlékezet szekció keretében például Tóth Gábor Budapest ostromának emlékezetéről tartott előadást. Frissen végzett diplomás fiatalként kilencven év fölötti emberekkel beszélgetett 1944/45 megpróbáltatásairól. Az emberek spontán emlékhelyeket hoznak létre a mindenkori hivatalos állami szcéna mellett. Például egy budai utca kapualjában minden év decemberében (idén hetven éve lesz) képeslapot találunk egy szál virággal. Egy ki tudja kitől jött eltévedt golyó megölt itt egy családapát az ostrom idején, és gyermekei, unokái mostanáig emlékeznek rá. Nincs az a köztéri pompa, ami ezt a személyes emlékhelyet felülmúlná.

Az Így kutatunk mi szekció keretében terepmunkáikról számoltak be kutatók. Más-más témakörben kutattak, de a kulturális antropológia egyik alapkövének számító résztvevő megfigyelés módszere szerint. Odamentek, körbejártak, beköltöztek, kérdeztek és értelmeztek.

Bakó Boglárka egy falusi cigány közösségbe költözött be. A ’rakli’ a serdületlen gyereklányt jelenti a nyelvükön. Ő ezt a státuszt háromgyermekes családanyaként, diplomás kutatóként kapta meg. Idővel rájött, miért. Ugyanis – akárcsak egy gyereklány - állandóan kérdezett és mindenre meg kellett tanítani a közösségen belül.

Schiller Katalin arról beszélt, milyen nehéz sok ezer kilométerről meghatározni egy emberi közösségben folytatott kutatás témáját. Ő Mexikóba érve, egy totonák indián közösségben jött rá, hogy eredeti témájánál sokkal érdekesebb kínálkozik számára, amit csak ott, abban a közegben élve ismerhetett meg. Kezdte elölről, már a terepen. Értette a nyelvüket, de meg kellett ismerni a gondolkodásmódjukat is. Mert például a ’kapu’ szót ők egész máshogy értelmezik, és ámulva kérdezgették tőle, hogy mit esznek Európában, ha nincs minden nap az asztalon tortilla?

A kulturális antropológus azért megy el a terepre, hogy ott a saját kultúrájához képest Mást megismerje, és képessé váljon annak értelmezésére és közvetítésére. A Más nem baj, nem hiba, nem bűn – csak más. Aztán mindenki megtapasztalja, hogy a terepen a kutató a Más.

Valójában minden kulturális antropológus ’rakli’.

Nem árt tudatosítani, hogy a biztonságot jelentő kulturális közegéből kiszakadva mindenki Más. Aki mindig csak egyféleképpen hajlandó látni a világot, az képtelen megérteni, beleilleszkedni.

Az emberi kultúra annyira kusza, hogy rendelvűséggel és dobozolással nem belátható. A kultúrák között a sablonok és végleges következtetések gyakran önigazoló agresszióhoz, stigmatizáláshoz és korlátoltsághoz vezetnek.

A korlátokat és a különbségeket meg kell ismerni, és főként el kell ismerni. Elsőként magunkban, akár kutatóként is.

Bakó Boglárka említette, hogy a cigány közösségbe érve szállásának ablakát nyitva találta. Rekkenő nyár volt, nyilván mindig nyitva tartották. Ő azonban bezárta. Hamarosan kopogtak, az ajtóban egy fiatal lány állt tányéron süteményt tartva. Neki hozta. Ránézett az ablakra és csak ennyit mondott: „Nincs mitől félned.”

Onnantól nyitva volt az ablak.

„Ember” és „Társadalomkutatás” címen folyt dialógus a társadalomtudományok képviselői között. Kulturális antropológus, szociológus, közgazdász vitázott arról, hogy melyik tudományág milyen mértékben tudja feltárni ember és társadalom viszonyát. Komolykodó karót nyeltség csöppet sem jellemezte azonban a vita résztvevőit. Szellemes riposzt folyt, afféle „virágok vetélkedése”, mely gondolatébresztő, továbbrágcsálásra ingerlő témákat vetett fel.

A hangulatot csak fokozta egy cigányzenekar érkezése makulátlan öltönyben, csillogó cimbalommal, nagybőgővel és prímással. A kertben üldögélőknek játszani kezdtek, és hamarosan muzsikaszó festette alá az amúgy sem hamvába holt vitatkozást. A zenészek észre sem vették, hogy a Fogasház egyik félhomályos sarkában tudományos elméletek csatájára gyűlt össze az emberi populáció egy kicsinyke kupaca.

A Szimbiózis Napok a maga lazaságában és sokszínűségében arra vezet rá minket, mennyire különbözően tudjuk látni, érezni, átélni ugyanazt. 

Az benne a jó, ami nehéz is, hogy a folyamatos, változásokhoz igazodó, sok szempontú, korlátok közé nem szorított értelmezéssel, mondhatni nyitottsággal, el lehet viselni mások másságát. Sőt, vágyottan érdekes lehet ez a sokféleség.

A Szimbiózis (köz- és tulajdonnév értelmében is) éltető elemünk. 

Szimbiózis Napok 2013 - Kulturális antropológiai fesztivál a Fogasházban (máj. 10-11.)

Írta: Inkabringa

A társadalomtudomány a legfiatalabb a tudományok között s ezen belül is legifjabb a kulturális antropológia. Állítólag növekszik azoknak a száma, akik tudják, hogy mi az. Amerikában és Nyugat-Európában kétségkívül beágyazottabb a társadalom vérkeringésébe ez a furcsaság. Kelet-Közép-Európában, és így Magyarországon is, ennek a beágyazottságnak még mogyorónyi nyomai sincsenek.

Ettől függetlenül ez a diszciplína létezik és nagyon is szereti az életet. Élni és értelmezni is szereti. Nem regulákban és doktrínákban, hanem egy folyton változó, pulzáló megértési folyamatban. Úgy mondják, hogy a filozófia nem a tudás birtoklása, hanem a tudásra való végtelen törekvés attitűdje. Ennek mintájára nyugodtan mondhatjuk, hogy az antropológia a gyakorlatban megvalósított filozófia. Nyakkendő kiold, sznobság csillapodjon, ez nem a végérvényes ítéletek tudománya.

Ha valaki görbe hátú, sápadt, pergamenbőrű papírkurkász „hülyebölcsészeknek” gondolja az antropológusokat, akkor csalódnia kell. Munkaköri kötelességük az élet sűrűjében lenni. A Szimbiózis Napok a világ legkötetlenebb, leglazább, magától értetődő, nyitott és érdeklődő szakmai összejövetele. Jó pasikkal és jó nőkkel. Mindkét nembéli vélemény szerint. Évek óta mindig ott vagyok ezen a rendezvényen, mert maga a közeg olyan lélekmelengetően fesztelen és közvetlen, ami jól működő immunrendszerként lök ki magából minden gondolati és magatartásbeli merevséget.

Hol itt, hol ott bukkant fel az elmúlt években ez a szakmai fesztivál, a fényes hotelek konferenciatermeit messze elkerülve. Tavaly és idén is a Fogasház adta a kereteit. Szemben a Klauzál téri piaccal, a pesti csupabeton nyüzsgés kellős közepében. Egy Mándy Iván tollára való bérház varázslatos udvarán, ahol önkéntelenül is Színes Gézát, Csutakot, Csempe-Pempét és Nagyvilági Főcsőt keresi először a tekintetünk. Akkor is, ha tudjuk, hogy Mándy életvilága a nyolcadik kerület volt.

Nem ismerem e ház történetét, talán érdemes lenne utánajárni, mert az udvar egyik falán felfedeztünk egy régről ottmaradt táblát, mely ezt hirdeti: „Vetkőző”. Fantázialobbantó felirat. Orvosi rendelő? Mégis Csempe-Pempe mosodája? Netán az Egy erkölcsös éjszaka oeuvre-jét idézi? Nem tudtuk megfejteni, de nem is akartuk. Jól mutat ott az a tábla minden környezetben.

Alig világított belső termeiben pedig recsegős székeken, sokat megélt fotelekben pompás beszélgetések, előadások, filmvetítések, viták és együttnevetések zajlanak. Ülnek a félhomályban emberek, akik más embereket hallgatnak és kérdeznek arról, hogy tőlük egészen másféle életet élők hogyan is gondolkodnak a világról. Ennek a sokféleségnek a megízlelése izgalmas, de próbára tevő feladat is.

Az idei Szimbiózis Napok programja az etnográfiai világutazások mellett (Bali és az indonéz kultúra), a jelenkori falukutatáson és az ökofalvakon, a társadalom és a fotográfia kapcsolatán, korunk digitális identitásán, a katonaság és az antropológia alapjaiban eltérő szemléletmódján, a menekültek helyzetén és a roma gyerekek iskolai integrációjának problémáin át az agyonhiszterizált egészséges életmód és az ezzel összefüggő sportolási és koplalási őrület vizsgálatáig nagyon sok izgalmas témát érintett. Még a buddhista ereklyék nyugati világba való útját is nyomon követhettük.

Milyen is az a Hollandiában divatos átlátszó fröccsentett műanyag Buddha-fej, a gördeszkára rajzolt vágtázó dalai láma, és pláne az a gyertya, amely szintén Buddha fejét formázza, de Obama arcával. 

Jó volt ülni az udvaron rég látott kedves ismerősökkel fecserészve, beülni a félhomályos termekbe és tűnődni az előadókkal a teljesen összegubancolódott kultúrák hogyishívják mibenlétéről. Pergő volt és szellemdús ez a hétvége ott a pesti bérházban bóklászva.

Az antropológusok nem azok a könnyen bóduló alkatok. Muszáj észnél lenni, hogy valamit, ami annyira más és szokatlan, ne élből rúgjunk le magunkról vagy minden áron a csizmánk talpa alá akarjunk gyűrni. Hódítani és hódolni néha könnyebb, mint megérteni. A világ értelmezése annyira sokrétű, izgalmas és magával ragadó folyamat, hogy a kíváncsiság és a megértés folyamatos vitákat és értelmezési felületeket nyit meg. Disputa, ellentmondás, nézőpont ütköztetés, kritika, rácsodálkozás és elfogadás.

Az egyik szekcióban az előadók azt fejtegették, hogy a kulturális antropológia egyáltalán nem kap teret a hazai köz- és felsőoktatásban, miközben egy befeszült és a saját életterén kívül eső dolgokkal szemben ennyire elutasító és ellenséges társadalomnak ez alapvető szükséglete lenne. Hiszen az antropológia nem egy tankönyv ízű tételgyűjtemény, hanem egy szemléletmód. A sokszínűség elfogadása és az értelmezés folyamatossága, a világhoz való kritikus és reflektív viszonyulás. Az oktatásba épp ezért nem találja az utat, mert a poroszos kategorizáció miatt egy ilyen képlékeny diszciplína nem fér bele semmilyen gondosan összehajtogatott papírdobozba sem. Tapasztalataikról beszámoltak a különféle iskolai fokozatokban ezzel próbálkozók, és általános véleményük szerint a gyerekek, diákok rendkívül fogékonyak erre a látásmódra. A problémák mindig a tantestülettel és az iskolavezetéssel vannak.

Ezen borongtak hát az antropológia mesterei, amikor felállt a nézőtéren egy fiatal férfi, aki középiskolában földrajzot és biológiát tanít, de kulturális antropológus is, és mindenkit megnyugtatott, hogy az összes többi tudományág és tantárgy művelői is összegyűlnek olykor ilyen félhomályos kis zugokban, és azon tanakodnak, hogyan lehetne a meg nem értettségüket világmegváltó sikerbe fordítani. Úgyhogy a siránkozás nem segít. Az antropológia kész tényként fogadja el a világot. Jelenleg az a kész tény, hogy ez a szemléletmód nincs divatban. Azért lobbizni lehet, sőt kell, sőt érdemes, hogy felszínre bukkanhasson. Mi az a néhány évtized küzdelem a tudománytörténet végtelen folyamában?  Mindenki egyetértett vele, az imént borongók is. Ez van, ezzel kell kezdeni valamit. Hiszen történelem érettségi is csak a hetvenes évektől kötelező, tette hozzá az egyik előadó.

Azt hiszem, hamarosan nem várható e tárgykör érettségi tételként. Addig is mindenki a maga életében képviseli ezt a szemléletet. Tanárként, hivatalnokként, üzletemberként, kinek mi adatott a megélhetésre. Mert a kulturális antropológiából megélni a világnak ezen a részén nem lehet. Ezzel a szemléletmóddal élni viszont érdemes.